Tanmese a türelemről: zen mesterek és remeték történetei

Öt valódi tanmese a türelemről régi könyvekből: Csao-csou és a kásástál, a három évig öntözött száraz bot, Milarepa lebontott házai és Lin-csi fenyői.

Blog › Hangtálak és hangszerek

2026. 10. 15. · Puszta Richárd

Öt valódi tanmese a türelemről: szerzetesek és remeték történetei

A tanmese rövid, tanító szándékú történet. Van, amelyik a végén ki is mondja, mit tanít, és van, amelyik csak megmutatja. Az alábbi öt tanmese a türelemről nem kitalált, mindegyik régi könyvben maradt fenn. Három közülük zen tanmese kínai mesterekről, köztük kettő Lin-csi apátról. Egy az egyiptomi sivatag szerzeteseinek mondásaiból, egy pedig egy tibeti jógi életrajzából való.

Minden történetnél megnevezzük a könyvet, amely megőrizte, és ahol a régi szöveg hallgat, ott mi sem teszünk hozzá semmit. Amit mi látunk bele, azt külön mondjuk ki. A fejezetek rövidek, egy-egy történet egy esti felolvasásra elég.

Megette már a kásáját?

Egy szerzetes nemrég érkezett a kolostorba, és arra kérte Csao-csou mestert, hogy tanítsa. Csao-csou megkérdezte tőle, megette-e már a kásáját. A szerzetes azt felelte, hogy igen. Akkor menjen, és mossa el a tálját, mondta Csao-csou. A szöveg szerint a szerzetes ekkor megértett valamit, de azt már nem árulja el, mit.

A párbeszédet a Mumonkan őrzi, negyvennyolc rövid zen történet gyűjteménye, amelyet Vu-men kínai szerzetes állított össze 1228-ban. Magyarul többször megjelent, kínaiból Miklós Pál fordította, Kapujanincs átjáró címmel. Vu-men minden történet mellé rövid verset írt. Ennek a párbeszédnek a verse saját fordításunkban így szól: „Épp mert annyira világos, annál lassabban érti meg az ember. Ha előbb tudta volna, hogy a lámpa is tűz, a rizs már rég megfőtt volna.”

Csao-csou egy észak-kínai város neve, és így hívták azt a zen mestert is, aki a várostól keletre álló kolostorban tanított. Mondásai és életrajza egy régi kínai gyűjteményben maradtak ránk. Eszerint vizeskorsóval és vándorbottal sokfelé megfordult, és azt szokta mondani, hogy ha egy hétéves gyerek többet tud nála, akkor tőle kérdez, ha pedig egy százéves öreg kevesebbet, akkor ő tanítja. Csak nyolcvanévesen telepedett le, és negyven évig volt a kolostor szerény elöljárója. A hagyomány úgy tartja, hogy százhúsz évet élt, és 897-ben halt meg. Az életrajz arról is beszámol, hogy kötélfonatú ülőszékének eltört az egyik lába, ő pedig egy félig elégett hasábot kötözött mellé, és nem engedte, hogy újat készítsenek neki. Negyven év alatt egyetlen levelet sem írt a támogatóinak, hogy kérjen tőlük valamit.

Minden este egy korsó víz

Kolobosz János abba, vagyis atya, egy thébai öreg szerzeteshez költözött az egyiptomi sivatagba, Szkétiszbe. Az öreg fogott egy száraz fadarabot, beszúrta a földbe, és meghagyta Jánosnak, hogy minden nap öntözze meg egy korsó vízzel, amíg gyümölcsöt nem hoz. A víz olyan messze volt, hogy János este indult érte, és csak reggelre ért vissza. Három év múlva a fa életre kelt, és gyümölcsöt hozott. Az öreg fogta a termést, bevitte a templomba, és azt mondta a testvéreknek, vegyék, egyék az engedelmesség gyümölcsét.

A történet az egyiptomi sivatag szerzeteseinek, a sivatagi atyáknak a görög nyelvű mondásgyűjteményében maradt fenn. Ennek latinos neve Apophthegmata Patrum, magyarul A szent öregek könyve címen olvasható. A kolobosz görögül kurtát, alacsonyt jelent, ezért Jánost magyarul Törpe Jánosnak is nevezik.

Egy nagyon hasonló történet, nevek nélkül, egy 404 körül Galliában írt latin könyvben szerepel. Sulpicius Severus író egy barátja egyiptomi útjáról számolt be benne. Ebben a változatban a tanítvány azt fogadja, hogy minden nehézséget türelemmel visel el. Az apát egy régen elszáradt ágat szúr a kiszáradt földbe. A tanítvány minden nap a csaknem két római mérföldre, nagyjából három kilométerre folyó Nílusból hordja rá a vizet, és a harmadik évben az ág életre kel. A barát azt állította, hogy a kis fát a saját szemével látta a kolostor udvarán, zöld ágakkal.

A gyűjteményben Poimén abbát idézik a legtöbbször, a neve görögül pásztort jelent. Szíriából érkezett látogatók a szív keménységéről akarták kérdezni, ő azonban nem tudott görögül, és tolmács sem akadt, de amikor látta, mennyire elkeserednek, görögül kezdett beszélni.

„A víz természete lágy, a kőé kemény. Ám ha egy korsó függ a kő fölött, és cseppenként csöpög, átlyukasztja a követ.”
— Poimén abba mondása, Apophthegmata Patrum (saját fordítás)

Poimén a vizet Isten igéjéhez, a követ az emberi szívhez hasonlította, és azt mondta, hogy aki gyakran hallja az igét, annak a szíve megnyílik az istenfélelemre. A két történetben mi ugyanazt a vizet látjuk – a keveset, amely nap mint nap újra odaér.

Milarepa és a három lebontott ház

A Milarepa élete című könyvet Cangnyön Heruka írta meg 1488-ban, és Tibetben hamar széles körben elterjedt. Hőse a 11–12. században élt jógi és költő. Az életrajz úgy meséli, hogy Milarepa apja korán meghalt, a vagyonukat a rokonok elvették, és a fiú anyja unszolására varázslattal állt bosszút rajtuk. Sokan meghaltak miatta. Később megbánta, amit tett, és tanítót keresett. Így jutott el Lhodrakba, Marpához, a fordítóhoz, aki Indiából hozta haza a tanításait.

Marpa először egy keleti hegygerincre vitte, és kerek házat rendelt tőle. Amikor a ház félig elkészült, közölte, hogy nem gondolta végig a dolgot. Bontsa le, mondta, és a köveket meg a földet hordja vissza oda, ahonnan hozta. Utána egy nyugati gerincen félhold alakú ház következett, aztán egy északin háromszögletű, és mindkettő ugyanígy járt. Az indoklás mindig más volt. Egyszer az, hogy Marpa részeg volt, amikor az előző házat rendelte, máskor az, hogy ilyen megbízásra nem is emlékszik.

Negyedszerre Milarepa megkérte Marpa feleségét, hogy legyen tanúja a megbízásnak. Ezúttal négyszögletes, kilencszintes házat kellett építenie, a tetején díszes tizedik szinttel, és Marpa megígérte, hogy ezt nem bontatja le. A második szintnél mégis kifogásolt egy nagy követ, amelyet három fő tanítványa tréfából hozott oda, és amelyet Milarepa sarokkőnek beépített. A falat fentről lefelé vissza kellett bontani, a követ kivenni, és visszavinni oda, ahonnan hozták. Ezután Marpa azt mondta, hogy most hozza vissza egyedül. Milarepa visszahozta, és a régi helyére tette. Az életrajz úgy tudja, hogy ezt a követ attól kezdve Milarepa „óriáskövének” hívták.

A próbatételek ezzel sem értek véget, és Marpa még sokáig nem adta meg neki a tanítást, amelyért jött. Később elmondta, hogy a sok nehézség Milarepa korábbi bűneit volt hivatott lemosni, és ekkor átadta neki a tanítását. A torony, amelyet a hagyomány Milarepa munkájának tart, ma is áll Lhodrakban, a bhutáni határtól északra. Kilencszintesnek mondják, egy 1996-os felmérés szerint azonban hét szintje van.

Lin-csi három kérdése

Lin-csi fiatal szerzetesként Huang-po mester kolostorában élt, és tisztán, egyetlen célra figyelve végezte a dolgát. A kolostor rangidős szerzetese felfigyelt rá, mert úgy látta, hogy ez a fiatalember más, mint a többiek. Megkérdezte tőle, mióta van ott. Három éve, felelte Lin-csi. Kérdezett-e már valamit a mestertől? Még soha, mert nem tudja, mit kérdezzen.

A rangidős azt tanácsolta, menjen el Huang-po apáthoz, és kérdezze meg tőle, mi a Buddha tanításának igazi, lényegi értelme. Lin-csi elment, de még be sem fejezte a kérdést, Huang-po máris megütötte. A rangidős biztatására még kétszer próbálkozott, és mindkétszer ugyanez történt. Lin-csi azt gondolta, hogy a saját belső akadályai miatt nem érti a mély értelmet, és elhatározta, hogy elmegy. A rangidős szerzetes ekkor előrement Huang-póhoz, és megkérte, hogy ha a fiatalember búcsúzni jön, bánjon vele bölcsen. Lin-csiről ezt mondta neki.

„Ha megmunkálják, egyszer nagy fa lesz belőle, amely hűs árnyékot ad a világ minden emberének.”
— A rangidős szerzetes Lin-csiről, Lin-csi lu (saját fordítás)

Huang-po nem engedte máshová, hanem Kao-anba küldte, Ta-jü mesterhez, mondván, hogy ő majd megmagyarázza neki. Lin-csi elmesélte Ta-jünek, hogy háromszor kérdezett, és háromszor kapott ütést, de nem tudja, hibázott-e. Ta-jü azt felelte, hogy Huang-po olyan jóságos volt hozzá, mint egy nagymama, egészen kimerítette magát érte, ő pedig most azt kérdezi, hibázott-e. Lin-csi e szavakra megvilágosodott. Azt mondta, hogy Huang-po tanításában nincs is olyan sok minden, aztán visszatért a mesteréhez.

A jelenetet a Lin-csi lu jegyezte fel, amely Lin-csi tetteit és szavait gyűjti egybe. Ma ismert szövegét 1120-ban nyomtatták ki, mintegy kétszázötven évvel a mester halála után. Részleteit Miklós Pál fordította magyarra, ugyanabba a kötetbe, amelyben a Mumonkan is megjelent.

Ebben a történetben mi a rangidős szerzetest szeretjük a legjobban. Ő vette észre azt a fiatalembert, aki három éve egyetlen kérdés nélkül végezte a dolgát, és ő látott benne fát, amikor Lin-csi még azt sem tudta, mit kérdezzen.

Minek ennyi fa a hegyek között?

A gyűjtemény következő jelenetében Lin-csi fenyőket ültetett, amikor Huang-po megkérdezte tőle, mire jó ennyi fát ültetni itt, a hegyek mélyén. Lin-csi két okot mondott. Az egyik, hogy szép környéke legyen a kolostornak, a másik, hogy jel legyen a későbbi nemzedékeknek. Ezután a kapájával háromszor a földre ütött.

Huang-po azt felelte, hogy ez lehet így, Lin-csi azonban már megkapta tőle a harminc botütést. Lin-csi erre megint háromszor a földre ütött a kapával, és felsóhajtott. Huang-po ekkor kimondta, hogy az ő tanítása Lin-csinél nagy virágzásnak indul a világban.

A párbeszéd vége zen módra rejtélyes, és nem próbáljuk megfejteni. Annyit tudunk, hogy a Lin-csi nevét viselő iskola ma is él, Japánban Rinzai néven a zen három irányzatának egyike. A név egy helyet őriz. Lin-csi kolostora egy folyó partján állt, a gyűjtemény 1120-as előszava szerint egy régi gázlóra nézett, és a Lin-csi név nagyjából azt jelenti, „a gázlóra néző”.

A fenyőültetésben azt a képet ismerjük fel, amelyet a rangidős szerzetes rajzolt Lin-csiről, csak most Lin-csi tartja a kapát. Olyan fát ültet, amelynek az árnyékában majd azok pihennek meg, akik utána jönnek a hegyre.

Mit tud a hangtál a sietségről?

Ezekben a tanmesékben hangtál nem szerepel. Csao-csou kolostorában a tál evőtál volt, kásának. A hangtál történetét és használatát bemutató útmutatónk szerint a régi kínai és japán leírásokban a fémtálat megütik, nem dörzsölik. A tálak énekeltetése a 20. század második felének története.

A tál mégis ugyanazt kéri, amit ezek a történetek. Dörzsöléskor a hang nem szólal meg azonnal. José Antunes portugál kutató és munkatársai azt írják, hogy az éneklő hang rendszerint néhány másodpercnyi folyamatos dörzsölés után áll be, és kísérleteikben belülről dörzsölve egyik táljuk sem énekelt. Korábbi számításaik szerint minél gyorsabban jár körbe a pálca, annál tovább tart, amíg a hang kialakul. Egy bizonyos sebesség fölött a pálca el-elválik a peremtől, és a tál zörögni kezd. A billegő tál is zörög, ilyenkor párna kell alá, és ha az ujjak a falához érnek, a hang hamar elhal.

Dörzsölni csupasz fapálcával is lehet, a nagyobb tálak azonban a bőrrel vagy filccel borított pálcát szeretik, mert a csupasz fa rajtuk könnyen egy magasabb hangot ébreszt. Ilyen a 20 centis gyapjúfilc súrlópálca vagy a MEINL eukaliptuszfából és szarvasbőrből készült pálcája. Aki inkább megütné a tálat, annak a 30 centis gyapjúfejes ütő lágy hangot ad.

A kisebb tál álljon a nyitott tenyéren vagy egy karikapárnán, hogy semmi ne fogja a falát. A zöld, 10 centis karika a 12–14 centis tálakhoz készült. Az első próbákhoz jó a piros, Óm-jeles ajándékszett, amelyben egy kis, kézbe illő tál, fa ütő és puha alátét van. Tálat a hangtálak, más méretű pálcát és ütőt a fém hangtálakhoz készült ütők között talál.

Ha a tálat a földön ülve szólaltatja meg, egy kerek, hajdinahéjjal töltött ülőpárna stabil ülést ad. A meditációs párnák választásáról írt útmutatónk abban segít, milyen magas és milyen formájú párna kinek kényelmes. Milarepa nevét egy tibeti füstölő is viseli. A Milarepa füstölő pálcikáit gyógynövényekből és kevés természetes gyantából sodorják fapálcika köré. Égő füstölőt ne hagyjon felügyelet nélkül, és közben szellőztessen. Tartónak alkalmas a szappankő, mert jól bírja a hőt.

Ha a tál elsőre zörög, ne a tálat hibáztassa. Lassítson, fémtálnál nyomja bátrabban a pálcát a peremhez, és adjon neki még néhány kört.

Öt tanmese, egy közös szál

Az öt történetben senki sem ül ölbe tett kézzel, és senki sem várja, hogy a dolgok maguktól jobbra forduljanak. Elmossák a tálat, este elindulnak a vízért, visszahordják a köveket, újra kérdeznek, fát ültetnek. Mi ezt nevezzük bennük türelemnek, a kis mozdulat ismétlését akkor is, amikor még nem látszik az eredménye. A gyümölcs sokszor nem is annál terem meg, aki a munkát végezte. János fájáról a testvérek ettek, és Lin-csi a fenyőit a kolostornak és a későbbi nemzedékeknek szánta.